Dr. Sohár Anikó egyetemi docens, műfordító négy esszéje a műfordítás nehézségeiről, buktatóiról.

Miként gondolkozunk a fordításról – és ennek folyományai

     Az utóbbi idők kedvező változásai ellenére a kutatásokban még mindig meglehetősen el­hanyagolt és periferikus fordítás mind a globalizációban, mind a nemzeti mű­ve­lő­dés­ben kiemelkedően fontos és meghatározó szerepet játszik (bizony, még az an­gol­szá­szoknál is); a kis kultúrákban, mint amilyen a miénk is, pedig egyenesen nél­kü­löz­he­tetlen, alapvető funkciót tölt be. „Fordítás nélkül aligha létezhet kultúra”.

Ezért az­tán az, hogy miként gondolkozunk magáról a fordításról, eléggé lényeges kérdés. Ter­mé­szetesen meg kell különböztetni a tu­do­má­nyos jellegű fejtegetéseket a fordítás ter­mé­szetéről, lehetségességéről és le­he­tet­len­sé­géről (melyeknek általában kevés vissz­hang­ja van szélesebb körben, vagy ép­pen­ség­gel semmi), valamint azt, ahogy a nagy­kö­zönség vélekedik ugyanezekről a kér­dé­sek­ről. Az utóbbi ugyanis erőteljesen fogja be­folyásolni a fordítás és a fordítások ta­nul­mányozásának státuszát, értékelését, va­la­mint anyagi és erkölcsi megbecsülését, s végső soron hatni fog az oktatására és a róla szó­ló tudományos gondolkodásra is.

Két, széles körben elterjedt Kosztolányi-idézet határozza meg a köz­gon­dol­ko­dást a fordításról; ha megnézzük akár a szakirodalmat, akár az ismeretterjesztést, akár bár­mi más, fordítással kapcsolatos írást, nyomtatásban vagy az Interneten, ezt a két idé­ze­tet fogjuk föllelni – úgy tűnik, magyar nyelven nélkülük szinte nem is lehetséges vé­leményt nyilvánítani a fordításról. A dolgot különösen érdekessé teszi, hogy mind­ket­tőt hibásan idézik, a torzítások pedig alighanem elárulják, miként vélekednek va­ló­já­ban az emberek a fordításról... Tovább

Hová tűnt az érték és a hagyomány?

A XX. század második felében elvégzett kutatások szerint a fordítás ugyanolyan veleszületett képessége az embernek, mint a nyelvelsajátítás, csupán mértéke különbözik egyénenként. Talán ennek is köszönhető az a vélekedés, hogy bárki képes fordítani. Ez, egy meglehetősen alacsony szinten, igaz is. A szakfordítás, és még inkább a műfordítás azonban szakma, hivatás, amihez ugyan nem kis mértékben szükséges ez a veleszületett képesség, de képzés és gyakorlat nélkül senkiből sem válhat jó fordító. Magyarországon 33 éve folyik fordítóképzés (pl. ELTE FTK), és 15 éve műfordítóképzés (pl. ELTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék).

A fordítástudományban nagy viták folynak arról, vajon a műfordítást külön kell-e kezelni, vagy ugyanolyannak tekinthető, mint bármely más fordítás. Mindkét álláspontot számos érvvel lehet alátámasztani, azonban, legjobb tudomásom szerint maguk a gyakorló fordítók egy emberként vallják, hogy a műfordítás összehasonlíthatatlanul nehezebb és minden szempontból többet követel a fordítótól. Akármelyik nézetet is tesszük magunkévá, az bizonyos, hogy a műfordításnak kitüntetett helyzete van. Először is, minden kultúra arra használja, hogy új dolgokat, eszméket, műfajokat, stílusokat és így tovább honosítson meg általa. A műfordítás mindig is jelentős szerepet játszott a magyar irodalomban, gondoljunk csak a nyelvújítás korszakára, amikor Kazinczy és társai külföldi művek átültetésével, adaptációjával kísérelték meg a magyar irodalmi nyelv megteremtését, vagy a Nyugat körül kialakult műfordítói körre, ami a provinciális irodalmi életbe próbált új színt vinni. Jelenleg a Magyarországon eladott könyvek körülbelül 20 százaléka szépirodalom és ezek többsége műfordítás. Vitathatatlan tehát, hogy a műfordítás vizsgálata roppant sokat elárul egy kultúra aktuális helyzetéről... Tovább

A lerombolt palota

Steven Brust született mesélő, szórakoztató, bámulatba ejtő, szellemes és végül, de nem utolsó sorban, magyar származású. Hogyan lehetséges, hogy csupán egyetlen re­gé­nyét, A lerombolt palotá-t, fordították le magyarra?

Amikor a Zrínyi Nyomda 1990-ben kiadta ezt a könyvet, rögvest elolvastam. Ez volt a hatodik kötete a legelső fantasy sorozatnak Magyarországon (a Griff Köny­vek­ről van szó), amit akkoriban történetesen gyűjtöttem és jónak tartottam, s ezért nem is értettem, miért jelentettek meg ilyen silány írást. Hát, talán a magyar szár­ma­zá­sa miatt…

Évekkel később véletlenül a kezembe került Brust egyik regénye angolul, ami föl­gyújtotta a képzeletem, csiklandozta a humorérzékem, aminek stílusába nyomban be­leszerettem. Így aztán szép sorban megvettem az összes regényét, A lerombolt pa­lo­tá-t utolsónak. Akkor megkaptam a választ.

A fordítás volt a ludas.

Az igazat megvallva, olyan ez a fordítás, amit bármelyik elfogadott vagy di­va­tos fordításelmélet kárhoztatna. Peter Newmark azért helytelenítené, mert nem „hű­sé­ges” az eredetihez, Lawrence Venuti azért ráncolná tőle a homlokát, mert a szöveg el­vesz­tette minden egzotikus ízét, minden „idegenségét” az átültetésben, a fordító a leg­ha­tározottabban láthatatlan próbál maradni (bár majd később látni fogjuk, a legkevésbé sem az!), Christiane Nord szemére hányná, hogy semmiféle módon nem tölti be rendeltetését, és így tovább. Ezt a fordítást semmilyen szemszögből nem lehet megvédeni. Gondo­lom, afféle fehér holló. Ráadásul nekem kapóra jön: kritizálhatom, ahogy csak tetszik anél­kül, hogy el kellene köteleznem magam bármelyik elmélet mellett... Tovább