Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu (részlet)

 Xantusz elégedetten állapította meg, hogy a király vagy még nem adta ki a parancsot a kapuőrség megerősítésére, vagy az ő kis „vízijátéka” a raktárnál már a város minden pontjáról odavonzotta a palotaőröket. Igen, szép kis robbanás volt… talán egy tucat ház dőlt össze, jó néhányan megsérülhettek, esetleg van egy-két halálos áldozat is, de a kapunál csak egyetlen őr strázsál, és ez a lényeg. Egy őrrel pedig csak elbánik…

Xantusz jól tudta, hogy az elmúlt tíz évben soha, egyetlen percre sem hagyták őrizetlenül a kaput. Az ostrom előtt sellő csak akkor tette ki az uszonyát Atlantiszból, ha történetesen száműzték onnan, ezért Eumélosz király nem ítélte szükségesnek a kapu őrzését. A hiszékeny kis Kalliopé azonban elmesélte férjének, hogy az ostrom után az apja Azaész egy kissé félresikerült varázslata miatt állított állandó őrséget a kapuhoz. Annak idején ugyanis, amikor Azaész másodszorra állította helyre a pajzsot, még nem volt tapasztalt varázsló, és mindent spontán módon csinált – ösztönösen kemény pajzsot teremtett ugyan, ám ennek volt egy gyengéje.

Az ostrom előtti pajzs nem függött a kapu lététől, sőt, amikor Spiridon Papafotiu a Meandra ágyújával beomlasztotta a kaput, a pajzsnak nem esett bántódása. Azaész második pajzsáról azonban Papafotiu egy alapos elemzés után megállapította, hogy a várost védő erőteret sajnos olyan módon sikerült összekapcsolni a kapuval, hogy annak esetleges pusztulása a pajzs pusztulását vonhatja maga után.

Azaész családja ekkor győzködni kezdte az ifjú herceget, hogy próbálja megváltoztatni a védőmező természetét, de Azaész ekkor már a mágiától tartózkodó korszakát élte, és nem akart – vagy inkább nem mert – ekkora varázslatba fogni. Eumélosz többé-kevésbé megbízott ugyan újdonsült tündér szövetségeseik esküjében, miszerint nem fogják ismét megtámadni őket, de nem annyira, hogy a segítségüket kérje a pajzs kijavításában, ezzel felfedve előttük Atlantisz védelmi rendszerének gyengeségeit. Egy dolog a szövetség, és egészen más dolog a feltétlen, fenntartás nélküli bizalom.

Így hát egyetlen megoldás maradt: a királyi család megtartotta magának a pajzs hibájának titkát. Atlantisz népének sem árulták el azt, mert úgy vélték, semmi szükség arra, hogy az alattvalók félelemben éljenek. Ha a kaput őrzik, és így elejét veszik esetleges megrongálásának, nem lehet baj.

Xantusz sötéten elvigyorodott. Hát persze, hogy nem lehet baj… Kivéve, ha a királyi család egy tagja olyan ostoba és hiszékeny, mint az ő kis felesége.

Óvatosan kilesett egy közeli ház sarkán, mérlegelve az őr kiiktatásának esélyeit. Mi lenne, ha felrobbantana egyet a raktárból kimenekített tucatnyi dobozkából? A robbanás idevonzaná a közelben ácsorgó őrt, ő pedig…

Igen – bólintott. Ez jó tervnek tűnik.

Körülnézve megállapította, hogy a kapuhoz vezető szűk utcácska teljesen néptelen. Még sellőéletekbe sem fog kerülni ez a kis mutatvány… legalábbis ártatlan úszókelők életébe biztosan nem.

Finoman manikűrözött ujjaival felbontott egyet a tucat robbanóanyagos edénykéből, majd, ahogy a kiáradó folyadék indigószínbe vonta a környező vizet, Xantusz eliszkolt, karjában a maradék tizenegy dobozkával.

Már biztonságban tudhatta magát egy masszívabb épület takarásában, amikor az indigószínűre festett tengervíz felrobbant.

A férfi kikukucskált a ház mögül, és látta, hogy a kapuőr lélekszakadva, dárdáját lóbálva suhan a helyszínre, ahol egy ház fala alaposan megrongálódott.

Szerencsétlen ostoba alak – gondolta Xantusz. Keresi az elkövetőt, de mindhiába… még a bűnjel, a robbanóanyagos tégely is megsemmisült…

A nála levő tizenegy dobozkát óvatosan a tengerfenékre helyezte, miközben ujjai rákulcsolódtak a hajába rejtett tűre.

– Történt valami, biztos úr? – kérdezte flegmán, ahogy odalibbent az őr mellé.

– Ööö… igen. Valami felrobbant – bólintott amaz. – Nem látott valami gyanúsat, uram?

– Gyanúsat? Nem éppen. De nicsak, milyen durván beszakadt ez a fal…

– Igen, rémes – fordult a fal felé az őr.

Xantusz csak erre várt. Egy villámgyors mozdulat Kalliopé hajtűjével, és az őr vért köpködve görnyedt össze.

Miután a könnyebb úszás érdekében a felrobbant raktárban hagyta az előző őröktől zsákmányolt dárdát, Xantusz most kikapta a sebesült sellő kezéből az övét.

– Mit csinál, megőrült maga…? – nyögte az őr, de Xantusz egy jól irányzott döféssel végleg elhallgattatta.

Most már csak megfelelő helyet kell neki keresni – gondolta, és bevonszolta az őr testét egy közeli sikátorba. Elrejtésével azonban nem foglakozott, hiszen tudta, hogy mire rálelnek a holttestre, ő már árkon-korallon túl lesz.

Mint aki jól végezte dolgát, lazán felmarkolta az imént letett tizenegy dobozkát, és odaúszott a kapuhoz.

Kilesett az Atlantiszon túli vízbe. A felszínről már alig szűrődött le természetes fény a mélybe, de a férfi még így is ki tudta venni a közelben köröző tengeralattjáró alakját.

Ekkor hajmeresztő ötlete támadt. Eddig ugyan nem állt szándékában mind a tizenkét tégelynyi robbanóanyagot felhasználni, pusztán önvédelmi célból hozta őket magával, de mi lenne, ha most mégis robbantana velük? Mi lenne, ha nem csupán megszökne, hanem még egy utolsó döfést is bevinne Azaésznek? Ha már a testét nem tudta megölni, mint királyt még mindig megsemmisítheti… Mert ugyan mi lenne szörnyűbb Azaész számára, mint Atlantisz titkának pusztulása? Mi tenne jobban tönkre egy királyt, mint az, ha az ő uralma alatt lesz vége a birodalmának?

Ó, édes a bosszú…